Anne Frank @annefrankauthor

Fordította
F. Solti Erzsébet

A versbetéteket fordította
Frank László

Így nézne ki Anne Frank Facebook oldala, ha ide írta volna az élete történetét a naplója helyett!

További bejegyzésekért látogass el a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalára, ahol elolvashatod, letöltheted a teljes könyvet!

Vissza...

1942. június 14, vasárnap

Pénteken, június 12-én már reggel hatkor felébredtem. Érthető, hiszen akkor volt a születésnapom. Ilyen korán azonban nem szabad felkelnem. Háromnegyed hétig legyőztem hát a kíváncsiságomat, de tovább nem bírtam. Kiugrottam az ágyból s besiettem az ebédlőbe. Moortje, a macska, fejét lábamhoz dörzsölve üdvözölt.

Alig múlt hét óra, amikor bementem apához és anyához, azután meg a nappaliba s felbontottam a születésnapi csomagokat. Első pillantásom Rád esett, igen, Rád, aki ott vártál rám. Úgy éreztem, Te vagy a legkedvesebb ajándék, amit ezen a napon csak kaphattam. Egy csokor rózsán, egy cserép virágon meg két szál pünkösdi rózsán kívül apától és anyától is sok minden várt rám, de számos ismerősünk sem feledkezett meg rólam.

A virágok mellett rengeteg ajándékot találtam az asztalon: laterna magicát, társasjátékot, sok cukorkát, csokoládét, rejtvényalbumot, brosstűt, Joseph Cohen Holland mondák és legendák című könyvét, a Daisy vakációja a hegyekben című kedves ifjúsági regényt és annyi zsebpénzt, hogy abból megvehetem a Görög-római regéket. Nagyszerű!...

Lies értem jött. Elmentünk az iskolába. A szünetben süteménnyel kínáltam tanáraimat és osztálytársaimat, aztán tovább tanultunk.

De most abba kell hagynom a naplóírást. A viszontlátásra. Jaj, de örülök Neked!

1942. június 15, hétfő

Vasárnap délután születésnapi uzsonna volt nálunk. Levetítettük A világítótorony őre című filmet, Rin-tin-tinnel a főszerepben. Osztálytársaim el voltak ragadtatva. Kellemesen telt az idő, és nagyszerűen mulattunk. Sok lány és fiú vendégem volt. Anya folyton meg akarja tudni, melyik fiút választom majd férjül. Sejtelme sincs, hogy Peter Wesselt, mert annak idején szemrebbenés és pirulás nélkül letagadtam. Lies Goosenst és Sanne Houtmant évek óta ismerem. Eddig ők voltak a legjobb barátnőim. Közben a Zsidó Líceumban megismerkedtem Jopie de Waallal is. Sokat vagyunk együtt, s így most ő a legjobb barátnőm. Lies gyakrabban találkozik egy másik kislánnyal, Sanne pedig nem a mi iskolánkba jár s más lányokkal barátkozik.

1942. jún. 20, szombat

Néhány napig nem írtam, mert előbb jól meg akartam gondolni ezt az egész naplóhistóriát. A magamfajta lánynak igen szokatlan érzés naplót írni. Nemcsak azért, mert még sose írtam, de azt hiszem, később sem engem, sem mást nem érdekelnek majd egy tizenhárom éves kislány vallomásai. De hát ez tulajdonképpen nem fontos. Nagy kedvvel látok neki. Lelki szükségletem, hogy végre alaposan kiöntsem a szívem.

"A papír türelmesebb az embereknél." Ez a mondás járt az eszemben, amikor egy szép napon, kissé borongós hangulatban, unottan kezembe temettem az arcom s még ahhoz is lusta voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és tépelődtem. A papír valóban türelmes. Nem szándékom, hogy ezt a keményfedelű füzetet, amely a kevély "napló" névre hallgat, valaha is elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer majd olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes rá, mást meg ugyan miért is érdekelne. Most érkeztem el oda, ahonnan a naplóírás ötlete kiindul: nincs barátnőm!

Most azonban hadd magyarázzam meg, különben senki meg nem érti, miért is áll egy tizenhárom éves leány teljesen egyedül ezen a világon. Voltaképpen nem is igaz. Szerető családi körben élek, szüleimmel és tizenhat éves nővéremmel; ha jól átgondolom, van vagy harminc ismerősöm és barátnőfélém, s van egy csomó imádóm, akinek felcsillan a szeme, ha lát, és aki az iskolában, ha másként nem megy, törött zsebtükrön keresztül próbál nézegetni. Vannak rokonaim, kedves nénik, bácsik, van rendes otthonom. Nem, látszólag mindenem megvan, kivéve, hogy nincs barátnőm. Pajtásaimmal szórakozni szoktam, de csak hétköznapi dolgokról esik szó közöttünk. Baj, hogy senki iránt se melegszem fel. Lehet, hogy bennem van a hiba, amiért nincs bizalmas barátom. Ez biztosan így van, sajnos, nem tudok rajta változtatni.

Ezért kezdek naplót írni. A barátnőt akarom vele pótolni, aki után olyan régen vágytam. S hogy gondolatban jobban magam előtt lássam, nemcsak az élményeimet írom majd bele, hanem ez a napló lesz a vágyva vágyott, igaz és hűséges barátnő, akit Kittynek fogok szólítani.

Azt hiszem, senki sem értené meg Kittyhez írott beszámolóimat, ha csak úgy ajtóstul rontanék a házba, ezért, bár nem szívesen, ideírom életem rövid történetét.

Apám már harminchat éves, anyám pedig huszonöt éves volt, amikor házasságot kötöttek. Margot nővérem 1926-ban született Frankfurt am Mainban. Én 1929. június 12-én jöttem a világra, s mert zsidók vagyunk, 1933-ban - Hitler uralomra jutásának évében - Hollandiába emigráltunk, ahol apám a Travies R. T.-nél kapott igazgatói állást. Ez a vállalat szoros kapcsolatban áll az ugyanazon épületben működő Kolen & Co. céggel, amelynél apának is van érdekeltsége.

Itt Hollandiában sokat izgultunk a hazai események miatt, mert Németországban rekedt rokonainkra is alkalmazták a hitleri zsidótörvényeket. 1938-ban két nagybátyám az üldözések elől elmenekült és szerencsésen kikerült Amerikába. Ebben az időben jött a házunkba öreg, hetvenhárom éves nagyanyám. 1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak Hollandiába, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat! Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak délután három és öt óra között vásárolhatnak és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van írva: "Csak zsidók számára!" Este nyolc után nem járhatnak az utcán! Még a kertjükben, sőt ismerőseik körében sem tartózkodhatnak! Nem mehetnek színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyekre! Nyilvánosan nem sportolhatnak, nem mehetnek uszodába, tenisz-, hoki- és más sportpályákra! Tilos átlépniök a keresztények házának küszöbét! Zsidó gyermekek csak zsidó iskolába járhatnak! És még mennyi szégyenletes, megalázó rendelkezés!

Ilyen körülmények között kellett most élnünk. Hol ezt tiltották meg, hol azt. Jopie barátnőm egyre hajtogatta: "Már alig merek lélegzeni, mert attól félek, ez is tilos..." Szabadságunkat alaposan megnyirbálták, de hát azért kibírtuk valahogy...

1942 januárjában meghalt a nagymama. Senki sem sejti, mennyit gondolok rá és hogy mennyire szerettem.

1934-ben beírattak a Montessori-intézetbe. Az óvoda után iskolába is odajártam. A VI/B osztályban az igazgatónő tanított; az év végén majd megszakadt a szívem, amikor búcsút kellett vennem tőle. Mind a ketten zokogtunk. 1941-ben csakúgy, mint Margot nővérem, a zsidó líceumba kerültem. Ő a negyedik, én meg az első osztályba.

Négy tagú családunknak mindmáig viszonylag jól ment a sora. És ezzel eljutottam a mai napig.

1942. június 20, szombat

Drága Kittym!

Nos, kezdjük el. Itt kellemes csend van; apa és anya elment hazulról, Margot pedig néhány fiatalemberrel egy barátnőjénél pingpongozik.

Az utóbbi időben magam is igen sokat pingpongoztam. Játék után, különösen nyáron, amikor nagyon felhevülünk a sok ugrálástól, be szoktunk térni valamelyik fagylaltozóba, melyet zsidók is látogathatnak. Ilyen fagylaltozók a Delphi és az Oase. Pénz sem kell hozzá. Az Oaseban mindig akad olyan barátunk vagy imádónk, aki fagylalttal kínál meg, annyival, hogy egy hét alatt sem tudnánk elfogyasztani.

Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy kislány létemre imádókról beszélek. Sajnos, nemigen térhetünk ki előlük a mi iskolánkban. Egy fiú megkérdi például, hogy biciklijén hazakísérhet-e, mire igent mondok, s egymás mellett karikázva beszélgetni kezdünk. Tíz esetből kilencben biztosra vehetem - és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem, főleg, mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal, hanem vidáman tovább pedálozok. A fiúk sokszor már szinte túlságba mennek és arról fecsegnek, hogy "beszélnek a papámmal"; erre nagyot kanyarodom a géppel, s leesik a táskám. A fiatalúr ilyenkor udvariasan leszáll a bicikliről, felveszi, én pedig máris másra terelem a szót. Persze, ártatlan próbálkozásokról van szó, de akad olyan udvarlóm is, aki kezet szeretne csókolni, vagy belém karolni. Ezek aztán alaposan megjárják, mert olyankor leszállok a gépről és lemondok a további kíséretről. Adom a sértettet, alaposan odamondogatok neki s kijelentem, hogy fel is út, le is út.

Nahát! Ezzel leraktam barátságunk alapjait, drága Kittym. A viszontlátásra holnap.

A Te Anned

1942. június 21, vasárnap

Drága Kittym!

Az egész I/B reszket az izgalomtól. Ennek az az oka, hogy tanári konferencia előtt állunk. A fél osztály fogadásokat köt, hogy ki bukik meg és ki megy át. Miep de Jong meg én kinevetjük a mögöttünk ülő fiúkat, Wimet és Jacques-ot, mert egész zsebpénzüket fogadásokba fektették. "Te átmégy", "Szó sincs róla", "Hát persze" - ilyeneket hallunk kora reggeltől késő estig. Még Miep csendért esdeklő pillantásai meg az én dühkitöréseim sem tudják elnémítani a két fiút. Véleményem szerint az osztály negyedrészét meg kellene buktatni, akkora a tudatlanság, de hát a tanárok kiszámíthatatlanok, most pedig - remélem - kivételesen jóindulatúak lesznek.

Magamat és a barátnőimet nem féltem. Mi majd csak átcsúszunk. Csupán a számtan osztályzatomban nem bízom. Na, de majd meglátjuk. Addig pedig bátorítjuk egymást.

Tanáraimmal és tanárnőimmel igen jó viszonyban vagyok. Szám szerint kilencen vannak, hét férfi és két nő. Kepler, az öreg számtantanár egy ideig igen dühös volt rám, mert sokat fecsegtem. Egyik figyelmeztetés a másikat követte. Végül büntető feladatot kaptam: fogalmazványt kellett készítenem "a folyton csörgő szarkáról". Vajon mit lehet írni egy szarkáról? Mindegy - gondoltam. - Majd csak lesz valahogy. Feljegyeztem hát naptáramba a csörgő szarka megírásának határidejét és azontúl igyekeztem csendben lenni.

Aznap este, amikor elkészültem a leckémmel, eszembe jutott a büntető feladat. Rágtam a töltőtollam végét és arra gondoltam, nem nagy művészet valamit összehalandzsázni, aztán jó hosszúra nyújtani. Pedig én szeretném meggyőzően bebizonyítani, hogy mennyire fontos a beszéd. Ez pedig nem is olyan könnyű. Addig-addig tépelődtem, míg sikerült teleírnom a kötelező három oldalt. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Azzal érveltem, hogy bár fecsegni asszonyi tulajdonság, igyekszem majd kevesebbet beszélni, de végleg abbahagyni nem tudom, mert a mamám talán még nálamnál is bőbeszédűbb, örökölt tulajdonságokról pedig nehéz leszokni.

Érveim Kepler tanár urat alaposan megnevettették, de mert a következő órán is fecsegtem, ismét büntető feladatot kaptam. Ezúttal "a javíthatatlan csörgő szarkáról" kellett írnom. Ezt is elkészítettem, s a tanáromnak két teljes órán keresztül nem lehetett oka panaszra. A harmadik óráján azonban újból megsokallta fecsegésemet, s szólt: "Anne, írj büntető feladatot ťa hápogó kacsáról« ". Ezen aztán az egész osztály kacagott. Mit tehettem, én is velük nevettem.

Úgy éreztem, hogy harmadszorra cserbenhagy a találékonyságom, s nem lesz új tréfás ötletem. Pedig szerettem volna valami egészen eredetit kieszelni. A véletlen segítségemre sietett. Barátnőm, Sanne, aki jó verselő, felajánlotta, hogy rímbe szedi feladatomat. Ujjongtam a boldogságtól. Kepler tanár úr büntetni akart ezzel az ostoba dolgozattal, de most megtréfálom, mégpedig alaposan.

A vers elkészült és pompásan sikerült. A kacsamamáról, a hattyúpapáról meg három kicsinyükről szólt; az apjuk agyonverte őket a csőrével, úgy unta a sok hápogást. Kepler tanár úr szerencsére érti a tréfát. A verset megjegyzéseivel fűszerezve más osztályokban is felolvasta.

Azóta beszélhetek akármennyit, nem kapok többé büntető feladatot, sőt Kepler egyre tréfálkozik velem.

Anned

1942. június 30, kedd

Drága Kittym!

Borzasztó ez a meleg. Csak úgy folyik rólam a verejték. Pedig mindenhová gyalog járok ebben a hőségben. Csak most jöttem rá, milyen nagyszerű intézmény a villamos, főként a nyitott kocsi, de hát ezt az élvezetet nem nekünk, zsidóknak tartják fenn. Jó nekünk gyalogosan is. Tegnap a déli szünetben elmentem a fogorvoshoz a Jan de Luykenstraatra, ami jó messzire esik az iskolánktól. Úgy elfáradtam, hogy délután majd elaludtam a padban. Szerencsére a fogorvos nővére olyan kedves volt hozzám, s innivalóval kínált meg.

A komp az egyetlen közlekedési eszköz, amelyet még igénybe vehetünk. A Joseph Israels rakparton állandóan közlekedik egy kis bárka, s a révész készségesen átvisz, ha megkérjük rá. Bizonyos, hogy nem a hollandokon múlik, hogy annyi sok rosszban van részünk.

Bárcsak vége volna már az iskolaévnek! A húsvéti szünidő alatt ellopták a biciklimet, anyámét pedig apa ismerős keresztényeknek adta oda megőrzésre. Szerencsére rohamléptekkel közeledik a szünidő; még egy hét és szabad vagyok, mint a madár.

Tegnap reggel kedves meglepetés ért. Éppen a bicikligarázs előtt jártam, amikor valaki utánam kiáltott. Visszafordultam. Jóképű fiút pillantottam meg, akit tegnap este láttam először Éva nevű barátnőmnél. Láthatóan zavarban volt, majd hozzám lépett és bemutatkozott. Harry Goldbergnek hívják. Kissé meglepődtem, nem tudtam elképzelni, mit akar, de hát ez azonnal kiderült. Harry csak arra kért, hogy elkísérhessen az iskolába. - Ha úgyis erre van dolgod, velem jöhetsz - válaszoltam s együtt mentünk tovább. Harry már tizenhat éves és mindenről nagyszerűen el lehet vele beszélgetni. Ma reggel újra megvárt és ez úgy látszik ezentúl mindennap így lesz.

Anned

1942. június 30, kedd

Drága Kittym!

Hidd el, a mai napig nem tudtam időt szakítani az írásra. Csütörtökön egész délután ismerősöknél voltam, pénteken vendégeink érkeztek, s ez így ment máig. Harryval ezen a héten nagyon összebarátkoztunk. Sokat mesélt nekem az életéről. Egyedül érkezett annak idején Hollandiában élő nagyszüleihez. Apja és anyja Belgiumban lakik. Eddig egy Fanny nevű kislánynak csapta a szelet, akit jól ismerek; maga a lagymatagság és az unalom. Amióta Harry megismert, rájött, hogy Fanny társaságában elálmosodik. Eszerint én valamiféle ébresztőszer vagyok számára. Ja, senki sem tudhatja, mi mindenre nem alkalmas.

Szombaton nálunk aludt Jopie, vasárnap azonban Liesnél volt, s én rettentően unatkoztam. Harryt estére vártam, de hat órakor felhívott:

- Itt Harry Goldberg. Kérem szépen, beszélhetnék Annéval?

- Itt Anne beszél.

- Szervusz, Anne, hogy vagy?

- Köszönöm, jól.

- Sajnálom, hogy ma este nem jöhetek hozzátok, de azért szeretnék veled kicsit beszélgetni. Tíz perc múlva az ajtótok előtt leszek. Jó?

- Jó, Harry, a viszontlátásra!

- A viszontlátásra, rögtön ott leszek.

Letettem a kagylót.

Pillanatok alatt átöltöztem, rendbehoztam a hajam, aztán türelmetlenül vártam az ablaknál. Végre megérkezett "Ő". Csodák csodája, nem száguldottam le azonnyomban a lépcsőn, hanem nyugodtan megvártam, míg felcsenget, s csak aztán mentem le. Harry rögtön ajtóstul rontott a házba.

- Képzeld, Anne, a nagymamám szerint te még igen fiatal vagy ahhoz, hogy barátkozzam veled; azt mondja, járjak inkább de Leureékhez. Remélem, tudod, hogy semmi közöm sincs már Fannyhoz?

- Hogyhogy? Tán összevesztetek?

- Szó sincs róla. Csak éppen megmagyaráztam neki, hogy úgysem értjük meg egymást, kár tehát együtt járnunk, noha mindig szívesen látom, ha eljön hozzánk, és remélem, ő sem haragszik rám. Azt hittem tudniillik, hogy Fanny már egy másik fiúval jár s eszerint beszéltem is vele. Sajnos, tévedtem. A nagybátyám most azt követeli, hogy kérjek bocsánatot Fannytól. Erre pedig nem vagyok hajlandó. Tehát véget vetettem a barátságnak. Igaz, hogy a nagyanyám jobban szeretné, ha Fannyval barátkoznék és nem veled, de ez nekem eszem ágában sincs. Öregembereknek néha igen maradi nézeteik vannak, de én nem igazodom hozzájuk. Bizonyos fokig rá vagyok ugyan utalva a nagyszüleimre, de nekik is szükségük van rám.

- Ezentúl - folytatta Harry - minden szerda estém szabad, mert a nagyszüleim úgy tudják, hogy faesztergályos tanfolyamra járok. Titokban azonban a cionista klubot látogatom. Pedig megtiltották, mert ők ellenzik a cionizmust. Magam sem rajongok érte, de kissé együtt érzek a cionistákkal, s ezért érdekelnek. Az utóbbi időben azonban ott is nagy a zűrzavar. Az a tervem, hogy kilépek. Szerdán este megyek oda utoljára. A jövő héttől kezdve tehát minden szerdán este, szombaton délután, szombaton este és vasárnap délután, sőt talán máskor is együtt lehetünk.

- De ha egyszer ellenzik a nagyszüleid. Mégsem jöhetsz ide a tudtuk nélkül!

- Mindegy. A szerelembe nem lehet beleszólni.

Közben elsétáltunk a sarki könyvkereskedésig s találkoztunk Peter Wessellel, aki két másik fiú társaságában volt. Peter hosszú ideje először köszönt, aminek igazán nagyon örültem.

Harryval összesimulva sétáltunk tovább s végül megbeszéltük, hogy másnap este öt perccel hét előtt a kapujukban várok rá.

Anned

1942. július 3, péntek

Drága Kittym!

Harry tegnap feljött hozzánk és bemutatkozott a szüleimnek. Mindenféle jóval, tortával, bonbonnal, teával, keksszel kínáltam, de egyikünk sem nyúlt hozzá semmihez. Se Harrynak, se nekem nem volt kedvem tovább üldögélni. Sétálni mentünk, és bizony tíz perccel elmúlt már nyolc óra, amikor hazaértünk. Apa nagyon haragudott, szerinte illetlenség ilyenkor hazajönni, ezenkívül zsidóknak nyolc óra után veszedelmes az utcán járni. Megígértem, hogy ezentúl tíz perccel nyolc előtt otthon leszek.

Harry holnapra meghívott otthonukba. Jopie barátnőm állandóan ugrat vele. Pedig igazán nem vagyok szerelmes. Szó sincs róla, barátaim csak lehetnek. Senki se kifogásolhatja, hogy van udvarlóm, vagy ahogyan anya mondja, "gavallérom". Éva elárulta nekem, hogy Harry egy este nála járt, s ő megkérdezte tőle, ki tetszik neki jobban: Fanny-e vagy Anne? - Semmi közöd hozzá - felelte Harry, s egész este nem is beszéltek többé egymáshoz. De amikor Éva kikísérte, Harry megszólalt: - Hát, ha tudni akarod, Anne a kedvesebb, de ne mondd el senkinek. - Ezzel se szó, se beszéd, elrohant.

Sok minden azt mutatja, hogy Harry szerelmes belém, s a változatosság kedvéért örülök is neki. Margot szerint Harry nagyon kedves fiú. Nekem az a véleményem, hogy más jótulajdonságai is vannak. Anya nagyon dicséri. Azt mondja, csinos arcú, kedves, udvarias fiú. Boldog vagyok, hogy egész családom kedveli Harryt. Ő is szereti az enyéimet, szerinte azonban a barátnőim szörnyen gyerekesek és ebben igaza is lehet.

Anned

1942. június 5, szombat reggel

Drága Kittym!

Az évzáró ünnepély szerencsésen lezajlott. A Zsidó Színházban rendeztük meg. A bizonyítványom nem is lett olyan rossz. Egyetlen elégtelenem van, aztán egy ötösöm algebrából, két másik tárgyból hatosom, a többiből hetesem, kettőből pedig nyolcasom. Az itthoniak ezzel is nagyon meg voltak elégedve. Mert az én szüleim másként vélekednek a bizonyítványról, mint a többi szülők. Ők sohasem törődnek a jó vagy rossz jegyekkel, szerintük csak az a fontos, hogy egészséges legyek, ne viselkedjem túlságosan neveletlenül és örüljek az életnek. Ha mindez rendben van, majd megjön magától a többi. Én azonban nem így gondolkodom. Nem akarok rossz tanuló lenni. A Líceumba csak feltételesen vettek fel. Szabály szerint el kellett volna még végeznem a Montessori iskola hetedik osztályát is. Minthogy azonban valamennyi zsidó gyereket át kellett helyezni a hitközségi iskolába, az igazgató hosszas huzavona után kettőnket, Liest és engem, feltételesen felvett. Nem szeretném tehát, ha csalódna bennem. Margot nővérem is megkapta a bizonyítványát. Kitűnő volt, mint rendesen. Ha itt is volna "Cum laude" fokozat, biztosan megkapta volna, amilyen jó feje van.

Apa az utóbbi időben sokat ül otthon.

Az irodában már nincs sok keresnivalója. Kellemetlen lehet, ha valaki érzi, hogy felesleges. Koophuis úr átvette a Travies, Kraler úr pedig a Kolen & Co. céget. Néhány nappal ezelőtt, amikor együtt sétáltam vele a kertünkben, megemlítette, hogy talán el kell bújnunk. Arról is beszélt, hogy meglehetősen nehéz lesz elrejtőznünk. Megkérdeztem tőle, miért beszél erről már most.

- Hiszen tudod, Anne - felelte kissé izgatottan - hogy már több mint egy éve ruhaneműt, élelmiszert és bútort helyeztünk el az ismerősöknél. Nem akarjuk, hogy a holmink a németek kezére jusson, s még kevésbé szeretnénk, ha elhurcolnának bennünket. Inkább önszántunkból tűnünk el s nem várjuk meg, míg értünk jönnek.

- És mikor megyünk, édesapám? - kérdeztem; megijesztett apám komoly hangja.

- Ne nyugtalankodj, kislányom, én majd elintézem. Élvezd gondtalanul az életet, ameddig csak lehet.

Többet nem mondott. Bárcsak minél később kellene megvalósítanunk szomorú elhatározását.

Anned

1942. július 8, szerda

Drága Kittym!

Vasárnap reggel óta annyi minden történt, mintha évek teltek volna el. Csak nem áll tótágast az egész világ? De ahogy látod, élek még, és apa szerint ez a lényeg.

Élek bizony, de ne kérdezd, hol és hogyan. Persze, mindebből semmit sem értesz, hát inkább elmondom, hogy mi is történt vasárnap délután.

Körülbelül három óra lehetett; éppen akkor ment el Harry, de ígérte, hogy később visszajön. Egyszerre csak megszólalt a csengő. Én nem hallottam, mert a verandán a fekvőszékben lustálkodtam, olvastam és napoztam. Valamivel később Margot jelent meg feldúltan a konyhaajtóban. - Behívó érkezett apának az SS-től - suttogta - anya már el is ment Van Daan úrhoz. - (Van Daan apának jó ismerőse és munkatársa.) Szörnyen megrémültem. Behívó!... Mindenki tudja, hogy ez mit jelent; máris magam előtt láttam a koncentrációs tábort és a magánzárkát. - Hagyjuk, hogy elvigyék apát? - Egyszerűen nem jelentkezik - vigasztalt Margot, mialatt együtt vártunk a szobában anyánkra.

Anya Van Daanékhoz ment s ott megbeszéli a holnap reggeli hurcolkodást. Van Daanék velünk tartanak, s így heten leszünk a hátsó traktusbeli búvóhelyen. Csendben tovább üldögéltünk. Egyetlen szót sem váltottunk többé. Apára gondoltunk, aki mit sem sejtve, látogatóban volt a Zsidó Szeretetotthonban, az ottani öregeknél. Vártuk anyát. A nagy meleg és az izgalom szavunkat vette.

Csengettek. - Ez csak Harry lehet - mondottam. - Nehogy ajtót nyiss - figyelmeztetett Margot, ezúttal fölös óvatosságból, mert máris hallottuk, hogy anyánk és Van Daan úr beszélget Harryval. Majd bejöttek és kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Azontúl Margot vagy én minden csengetésre halkan az ajtóhoz osontunk s megnéztük, hogy apa áll-e kint, mert mást nem engedtünk volna be.

Margot-t és engem kiküldtek a szobából. Van Daan négyszemközt akart tárgyalni anyánkkal. Mikor aztán kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta, hogy nem is apának szól a behívó, hanem neki. Most még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat éves; ilyen fiatal lányokat is elszakítanak a családjuktól? De hát Margot-t nem engedjük, mondta anya, és apa valószínűleg erre célzott a múltkor, amikor elbújásról volt szó. Elbújni... Ugyan hová? A városba vagy vidékre, házba vagy kunyhóba? Mikor, hogyan és hová? Ezeket nem kérdezhettem meg a felnőttektől, de nem tudtam másra gondolni. Közben Margot-val becsomagoltuk iskolatáskánkba a legszükségesebb holmit. Legelőször ezt a keményfedelű füzetet, aztán a hajcsavarokat, zsebkendőket, iskolakönyveket, fésűt, régi leveleket szedtem össze. Minthogy egyre az elbújás foglalkoztatott, sok felesleges holmit raktam be, de nem bánom. Az emlékeimhez jobban ragaszkodom, mint a ruháimhoz.

Öt órakor végre megérkezett apa is. Felhívtuk Koophuis urat s kértük, hogy még este fáradjon át hozzánk. Van Daan elment Miepért. Miep 1933 óta dolgozik apa irodájában, s mi igen jó barátságban vagyunk vele, meg Henkkel is, újdonsült férjével. Miep el is jött; néhány pár cipőt, ruhákat, kabátokat, fehérneműt és harisnyát gyömöszölt egy bőröndbe, aztán elment, de megígérte, hogy nemsokára visszatér. Aztán senki sem szólt többé. Négyen voltunk, de egyikünk se vacsorázott. Még mindig tartott a hőség, és mindent olyan hihetetlennek éreztem magam körül. Az emeleti nagyszobát nemrégiben bérbe adtuk egy Goudsmit nevű, harminc év körüli embernek, aki ezen az estén - nem lévén jobb dolga - körülbelül tíz óráig nálunk ténfergett, s noha igyekeztünk udvariasan tudtára adni, hogy felesleges, képtelenek voltunk szabadulni tőle. Tizenegy óra tájban megérkezett Miep és férje, Henk van Santen. Miep táskájában és Henk óriási zsebeiben megint elsüllyedt néhány cipő, harisnya, könyv és fehérnemű. Fél tizenkettőkor azután ők is eltávoztak. Már tudtam, hogy ez lesz az utolsó éjszaka, amelyet a saját ágyamban töltök. Olyan fáradt voltam, hogy nyomban elaludtam és fel sem ébredtem reggel fél hatig; akkor is anyám keltett fel. Szerencsére a hőség kissé enyhült a vasárnapihoz képest. Egész nap szakadt a meleg eső. Mind a négyen úgy öltöztünk fel, mintha hűtőkamrában szándékoznánk tölteni az éjszakáinkat. Persze ez azért történt, hogy még jó néhány ruhadarabot vihessünk magunkkal, hiszen egyetlen üldözött se merte volna megkockáztatni, hogy tele bőrönddel hagyja el a házat. Rajtam is két ing, három nadrág, egy ruha, egy szoknya, kiskabát, felette nagykabát, két harisnya, fűzős cipő, sapka, sál és más egyéb volt. Már otthon beleizzadtam, de hát kit érdekelt ez akkor?

Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját, kihozta a garázsból a kerékpárját s Miep mögött elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé. Én ugyanis még mindig nem tudtam, hová visz az utunk. Fél nyolckor végül mi is becsuktuk magunk mögött az ajtót. Az egyetlen lény, "akitől" elbúcsúztam, Moortje volt, a cicám. Őt egy Goudsmit úrhoz címlett levélben a szomszédok gondjaira bíztuk...

A konyhában a cica számára elkészített font hús, a mosatlan reggeli edény s a vetetlen ágyak azt a benyomást kelthették, hogy sebtiben hagytuk el a házat. De hát nekünk kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy miként vélekednek rólunk az emberek. Csak menekülni kívántunk és biztos helyre kerülni.

Holnap folytatom.

Anned

1942. július 9, csütörtök

Drága Kittym!

Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg én; kezünkben iskolatáska és szatyor, színültig teletömve a beledobált holmival.

A kora reggeli órában a gyárakba siető munkások szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük elárulta, mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet igénybe vennünk. A feltűnő sárga csillag helyettünk is beszélt.

Csak amikor már az utcán voltunk, közölte velem kíméletesen apám és anyám, hová rejtőzünk el. Már hónapok óta elhordták a házból felszerelésünk és ruhaneműink egy részét, s tervük az volt, hogy július 16-án elbújunk, függetlenül attól, hogy mi történik. A behívó miatt tervünket tíz nappal hamarább hajtottuk végre, s így hiányos lesz a berendezésünk. Búvóhelyünk apa irodájának épületében lesz. A be nem avatottak ezt meglehetősen nehezen értenék meg, ezért közelebbről is megmagyarázom. Apának nem sok alkalmazottja volt: Kraler, Koophuis, Miep és Elli Vossen, a huszonhárom éves gyorsírónő, akik mindnyájan tudták, hogy odamegyünk. Vossen raktárnokkal, Elli apjával, valamint a két segédmunkással viszont semmit sem közöltünk.

Az épület beosztása a következő: a földszintet nagy üzlethelyiség foglalja el, melyet raktárnak is használnak. A raktár ajtaja mellett van a ház bejárata. Ez egy ajtóhoz vezet. Innen nyílik a lépcső (A). Ezen a lépcsőn üvegezett ajtóhoz jutunk, amelyen még nyomai látszanak annak a fekete betűs felírásnak: "Iroda." Nagy, világos szobába lépünk. Ez az első irodahelyiség. Napközben itt dolgozik Elli, Miep és Koophuis úr. A szomszédos kis szobában áll a pénzszekrény, a ruhafogas meg egy nagy szekrény, melyben árut tartják. Az utána következő szoba kicsiny és meglehetősen sötét. Azelőtt itt együtt dolgozott Kraler és Van Daan úr, azonban csupán Kraler úr ül itt. Kraler úr irodája az előszobából is megközelíthető egy üvegajtón át, de ez csak belülről nyílik, kívülről nem.

Kraler szobájából a hosszú, keskeny folyosón keresztül, a szénraktár mellett négy lépcsőfok vezet fel az épület legszebb részébe, a főnöki szobába. Itt minden igen szép: a finom, sötét bútor, a linóleummal bevont padló, a szőnyegek, a rádió és az asztali lámpa. Azon túl nagy, tágas konyha, melegvíztárolóval és két lángú gázrezsóval. Mellette W. C. Ez van az első emeleten.

Az első emeleti előszobából egyszerű falépcső vezet felfelé (B). Fent egy kis benyílóhoz érünk, melyet átjárónak neveznek. A benyílóból jobbra-balra ajtó nyílik. A baloldali ajtó a ház utcai traktusába vezet. Itt vannak a raktárhelyiségek, a manzárd és az utcai padlástér. Ebből az első traktusból hosszú, igen meredek, valódi nyaktörő hollandi lépcső vezet a másik utcai ajtóhoz.

A benyíló jobboldali ajtaja a hátsó traktusba visz. Nem gondolná senki, hogy az egyszerű, szürke ajtó mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtótól csak egyetlen lépcsőfokra kell felhágni s már benn is vagyunk.

A bejárattal szemben baloldalt meredek lépcső (E) vezet egy keskeny folyosón keresztül abba a helyiségbe, mely ezentúl a Frank-család nappali és hálószobája lesz. A mellette levő kis szoba tölti majd be a Frank-kisasszonyok háló- és dolgozószobájának szerepét. A lépcsőtől jobbra ablak nélküli helyiség található, benne mosdó és elkerített W. C.-sarok. De idenyílik egy ajtó a leányszobából is.

Ha a lépcsőn feljebb megyünk és a felsőajtót kinyitjuk, méltán csodálkozhatunk, hogy ebben a régi, csatornaparti házban egy ennyire tágas és világos helyiséget találunk, s benne gáztűzhelyet, vízvezetéket és mosogatót. (Ezt annak köszönhetjük, hogy ez volt mostanáig a laboratórium.) Ezentúl azonban a konyhánk lesz s egyúttal a Van Daan-házaspár hálószobája, valamint közös nappali, ebédlő és dolgozószobánk.

A parányi előszoba Peter Van Daan hálószobájává lép majd elő. Ezenkívül ugyanúgy, mint az utcai részen, itt is van manzárd és padlástér. Nos, ezzel egészében bemutattam Neked a nagyszerű hátsó traktust.

Anned

1942. július 10, péntek

Drága Kittym!

Valószínűleg untattalak lakásunk hosszadalmas leírásával, de fontosnak tartom, hogy megtudd, hová jutottam.

És most folytatom elbeszélésemet, amely befejezetlen maradt. Amikor a Prinsengrachtra érkeztünk, Miep gyorsan felvezetett bennünket a hátsó traktusba. Aztán becsukta utánunk az ajtót, s egyedül maradtunk. Margot a kerékpárján jóval előbb megérkezett és már várt bennünket. Nappali szobánk és a többi helyiség annyira telis-tele volt mindenféle limlommal, hogy az leírhatatlan. Valamennyi kartondoboz, amelyet az utóbbi hónapokban az irodába küldtünk, ott tornyosult a földön és az ágyakon. A kisszoba a mennyezetig meg volt rakva ágyneművel. Ha estére rendesen megvetett ágyakban akartunk aludni, azonnal hozzá kellett látnunk a munkához, rendet kellett teremtenünk. Anya és Margot mozdulni sem tudtak; fáradtan, elcsigázva feküdtek az ágy matracain. De apa és én, a család két rendcsinálója, azonnal munkához láttunk.

Egész nap csak rakosgattunk: dobozból ki, szekrénybe be, szöget vertünk a falba, rendezgettünk s estére holtfáradtan dőltünk a frissen áthúzott ágyba. Napközben nem jutottunk főtt ételhez, de nem törődtünk vele. Anyának és Margot-nak a fáradtságtól és az izgalomtól elment az étvágyuk, mi meg apával nem értünk rá enni.

Kedden reggel ott folytattuk, ahol hétfőn abbahagytuk. Elli és Miep beváltották élelmiszerjegyeinket, apa kijavította a hiányos elsötétítő papírokat, mi, nők felsúroltuk a konyhát s megint csak dolgoztunk reggeltől estig. Így szerdáig nem is igen volt időm az életemben bekövetkezett változáson gondolkodni. Ideérkezésünk óta csak most van először alkalmam arra, hogy közöljem Veled az eseményeket, édes Kittym, s egyben magamnak is számot adjak arról, tulajdonképpen mi is történt és még mi történhet velem.

Anned

1942. július 11, szombat

Drága Kittym!

Apa, anya és Margot még mindig nem tudják megszokni a Westertoren harangját, amely minden negyedórát elkongat. Én viszont azonnal megszerettem. Főleg éjszakánként olyan megnyugtatónak érzem. Bizonyára érdekel, hogyan tetszik az "odúm". Őszintén szólva, magam sem tudom. Azt hiszem, ebben a házban sohasem érzem majd otthonosan magam. Ezzel igazán nem azt akarom mondani, hogy rossz itt, csak mintha valami igen furcsa panzióban tölteném a szünidőmet. Persze ez eléggé buta meghatározása egy rejtekhelynek, de igaz. Pedig a hátsó traktus ideális rejtekhely. Bár a ház nyirkos és düledezik, Amszterdamban, sőt egész Hollandiában sem lehetne ennél kényelmesebben berendezett búvóhelyet találni.

Szobácskánk csupasz falai eddig meglehetősen siváran meredeztek. Hála apának, aki annak idején egész filmcsillag- és képeslap-gyűjteményemet idehozta, enyv és ecset segítségével teleragasztottam az egész falat. Most már sokkal barátságosabb, s ha Van Daanék is megérkeznek, deszkát hozunk le a padlásról, összetákolunk még néhány szekrényt és egyéb, mutatós bútordarabot.

Margot és anya már kissé összeszedte magát. Anya tegnap előbb borsólevest akart főzni, de amíg lent beszélgetett, megfeledkezett róla. A borsó szénné égett, s le sem tudtuk vakarni a fazék aljáról.

Koophuis úr megvette nekem Az ifjúság könyvét. Tegnap este mind a négyen bementünk a főnöki szobába és bekapcsoltuk a rádiót. Nagyon féltem, hogy meghallja valaki, és kétségbeesve könyörögtem apának, hogy menjünk egy emelettel feljebb. Anya megértette aggodalmamat és velem jött. Különben is reszketünk, hogy a szomszédok meglátnak vagy meghallanak bennünket. Mindjárt az első napon függönyöket varrtunk. Tulajdonképpen nem is függönyökről, hanem csak egy-egy kartonmaradékról van szó, mindegyik más méretű, minőségű és mintázatú. Apával ketten ügyetlenül, ferdén varrtuk őket össze. Ezeket a műremekeket rajzszögekkel erősítettük az ablakkeretekre, s többé le se kerülhetnek onnan, míg rejtekhelyünkön tartózkodunk.

Balra tőlünk nagy üzletház, jobbra pedig bútorgyár van. A személyzet munkaidő után nemigen tartózkodik ezekben az épületekben, de azért mégis megeshetik, hogy valaki meghall bennünket. Ezért megtiltottuk Margot-nak, hogy éjszaka köhögjön, bár alaposan meghűlt, s nagy adag kodeint etettünk vele.

Nagyon örülök, hogy Van Daanék kedden megérkeznek. Így sokkal kellemesebb és változatosabb lesz az életünk. Engem tudniillik a csend esténként és éjszakánként úgy idegesít, hogy nem is tudom, mit adnék érte, ha egyik-másik gyámolítónk itt maradna nálunk éjszakára.

El se mondhatom, milyen nehezen viselem el, hogy sohasem léphetek ki a házból, s rettentően félek, hogy felfedeznek és agyonlőnek bennünket. A kilátások nem valami biztatóak.

Napközben állandóan lábujjhegyen járunk és suttogva beszélgetünk, nehogy meghallják a raktárban.

De most hívnak.

Anned

1942. augusztus 14, péntek

Drága Kittym!

Egy teljes hónapig nem írtam, de hidd el, nem mindennap akad olyan érdekes hír vagy esemény, amit elmondhatnék. Július 13-án megérkeztek Van Daanék. Csak 14-ére vártuk őket, július 13-a és 16-a között azonban a németek egyre jobban nyugtalanították az embereket; rengeteg behívót küldtek szét. Van Daanék így biztonságosabbnak tartották, ha egy nappal hamarabb érkeznek. Reggel fél tízkor éppen a reggelinél ültünk, amikor megérkezett a Van Daan-fiú; az alig tizenhat éves Peter, egy elég unalmas, félszeg kamasz, akinek a társaságától nem sokat várok, s magával hozta a cicáját, Mouschit is. Van Daan úr és a felesége fél órával később állított be. Nagyon mulattunk, mert Van Daanné egy kalapdobozban hatalmas éjjelit hozott magával. - Enélkül sehol sem érzem magam otthon - magyarázta s ezt a tárgyat helyezte el elsőnek állandó helyére, az ágy alá. Van Daan úr viszont nem éjjelit, hanem egy összecsukható asztalkát cipelt a hóna alatt.

Már az első napon igen barátságos hangulatban étkeztünk együtt Van Daanékkal, s három nap múlva eszünkbe sem jutott, hogy nem vagyunk egy nagy család. Van Daanék természetesen sok mindent elmeséltek nekünk a legutóbbi hét eseményeiből. Ennyi idő telt el, amióta eltűntünk a világból. Például az is borzasztóan érdekelt bennünket, hogy mi történt a lakásunkkal és Goudsmit úrral.

Van Daan a következőket mesélte:

- Hétfő reggel kilenc órakor Goudsmit úr felhívott telefonon és kért, hogy keressem fel. Azonnal elmentem hozzá. Nagyon izgatottan fogadott. Megmutatta a Frank-család hátrahagyott levelét és annak értelmében a macskát át akarta vinni a szomszédokhoz, amit én csak helyeseltem. Goudsmit úr attól tartott, hogy házkutatás lesz, s ezért bejártuk a szobákat, rendet teremtettünk és leszedtük az asztalt.

Közben Frankné íróasztalán felfedeztem egy jegyzettömböt, amelyre egy maastrichti cím volt felírva. Bár jól tudtam, hogy ezt a feljegyzést Frankné szándékosan hagyta hátra, úgy tettem, mintha nagyon megdöbbennék s kértem Goudsmit urat, hogy azonnal égesse el ezt a "szerencsétlen papírszeletet".

Egyre azt erősítgettem, hogy sejtelmem sem volt Frankék eltűnési szándékáról, de a cím láttán nagyszerű ötletem támadt. - Goudsmit úr - mondottam - most jutott csak az eszembe, mit jelenthet ez a néhány sor. Határozottan emlékszem, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt egy magas rangú katonatiszt járt Frankéknál az irodában, valószínűleg a családfő gyermekkori barátja, és megígérte, hogy szükség esetén segít rajtuk. Ez az ember Maastrichtban is megfordult. Azt hiszem, most betartotta ígéretét és Frankékat valamilyen úton-módon előbb Belgiumba, onnan pedig Svájcba segíti. Kértem Goudsmit urat, mondja ezt el mindazoknak, akik Frankék sorsa felől érdeklődnének. Maastrichtről persze ne tegyen említést.

Ezzel aztán el is mentem. Az ismerősök már ebben a változatban értesültek a szökésről, mert azóta én is többektől értesültem róla.

Van Daan beszámolóján nagyszerűen mulattunk, de még jobban derültünk az emberek képzelőtehetségén, mert megtudtuk, hogy egyik rokonunk menekülésünk reggelén mind a négyünket kerékpáron látott elrobogni, egy asszonyismerősünk pedig határozottan állította, hogy katonai autóra raktak fel bennünket.

Anned